Viszlát, Miskolc! 

/2012. 11. 13./

Elhagyta a levél az ágat...
A bőrön hasad több tucat vájat:
A zúzmarák kése az, mind.
A nap már a horizont aljáról legyint,
Szürke vásznat varr az égre a szél,
Északon, jegyét már megvette a tél,
Lassan eltűnik a parázsló avar füstje,
S jéggel telik meg az évszak üstje.

Elhagyta már a szív a szeretett házat.
Hasít a sínen a tömött tucat-járat,
Miskolcot siet ismét elhagyni, mint
Ahogy te tetted velem megint.
Útra a sánta bizalom félszegen kél,
Ha józan az ész, csalva sem fél!
Soká éget szúrt szívben a tüske?
A választ a lelkiismeretedbe tűzd be!

Elhagyta minden emlék a régi Várat.
Budapest páratlan, hadd lépjek egyedül párat!
Sötét szmogban is üde a lét odakint,
A szembe minden fény új csodát hint,
Barátin fogad millió tágas tér,
Igaz, hogy a szív nélküled jobban fér!
Veled együtt Miskolc engem hogy' tűrt el?
És az igaz, hogy a fájdalom Pesten sem tűnt el?