Emlékmű 

/2012. 08. 13./

Éles vízcseppek

szelik a sima üveget.

A szürke, csendes eső

magányos párkányomon

ver egy bágyadt ütemet.

Fázós nyári virágok illatát

nyögi a késő őszi szél,

s a szív, mely eddig

veled együtt lüktetett,

hiányodtól meg-megáll.

Lelkem: a tiédtől

fényesedő medál

már csupán halovány

emlékedből él.

Akár téli zimankóban

a kecses csalogány*

akkordja a hó alatt,

csöndesen kuporog.

Szemeid ragyogó fényét

nem süti rám a nap,

s enyém csak a kósza

könnyektől hunyorog.

Te is tudod,

hogy lehet jobb,

te, a küzdés maga,

a szakadatlan akarat.

Veled beláthatatlan

tágas alfölddé

nyílik a szókatlan,

ám nélküled nem

mesélnek az együtt

bejárt helyek, mind néma,

idegen és szokatlan.

Mondd, te, a szelíd

szavú vigasztalás:

ha nem vagy,

ki lesz életemben az

útmutató feloldozás?

A legkevesebb, mit érted

- jelenemért és jövőmért -

tehet a szív: a feláldozás.

Ám válaszodig csak

mereng rólad a múlt

mellénk ülve.

Rólad, te csodálatos lény,

a pillanat és az örökkévaló

emlékműve.

 *A lélek örök boldogság utáni vágyának megtestesítője, 

éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják.