Pelyhek sercegésében...

/2013. 01. 24./

 

Pelyhek sercegésében
illatok hullámait
löki a tavasz
kósza árnya,
de még süvít
az alacsonyan
szálló hideg,
csapdos szürke,
viaszos szárnya.
Lepereg róla,
s a deres földön
vacogva piheg
egy eltévedt,
gyenge sugár.
Mint légre a
szomjas tüdő,
úgy vár
ez a lomha élet
az ébredésre.
Vár a lét,
a dermedés
barlangjában ülő,
vár a test a
friss csobogásra
a vér medrébe,
és vár Ő reá
a mindennapok
betonjai közé gyűrt
állandó egyedüllét.
Ám ritka csodákból
simul apró rügy,
s a ráncos szürkékből
zöldet fakaszt.
Te egyetlen, drága,
gondtalan március,
kérlek, hozd el neki
is a virágzó, üde,
bennem nyíló tavaszt!

Esetek 

/2013. 01. 12./

Nézd, ha nem vagy 
velem, nem kellesz
egészen.
Ha itt vagy nekem,
izzik bennem közeli
hiányod,
hiszen másé vagy
szívedben, lelkedben,
egészben.
Egymás képe szemünk
futó könnyéből már
kiázott,
s reszket a rideg távolság
a bennünk élő vágyak
melegében.
Ha majd a Tárgyra
térek
mondd el nekem azt:
akkor nemesb-e a
lélek,
ha eltűri melletted őt,
és csak örökké
második maradok én
néked,
vagy ha kiszáll
tenger fájdalma
ellen,
s fellázad, mert tudjuk
jól, te vagy az
 Alany, akivel kell
lennem.
Szomorú szívembe
szúrt tőröd 
– bár élét veled együtt
fenem –
mikor megcsókolom
bús bőröd,
kioltja a fájdalmat
bennem.
Határozott esetekben
nem engedhetlek el,
csak ha magamba
zárlak,
úgy talán majd nem
tesz tönkre, ha újra tőle
várlak,
ám tudom, hagynom kell 
szabadon.
– Igen, én is meglepődök
magamon –,
de ha ő nem birtokolna
téged, nem törnénk át
a sors emelte érzelmi
falakon,
s nem épülne fel
bennem kettőnkből
a remény:
lehetek neked több,
mint az együtt bujkálós
estelek!
Bár ha osztoznom kell
rajtad nem lehetsz
az enyém…
Kérlek, hadd legyek
csak én a te Birtokos
eseted!

Kortárs, nesze!

 /2012. 12. 28./

 

Panelmagányban szorongó,

nyomorúság hangú szólamok,

utcasarkon nevelkedett, kóborgó,

ütött-kopott, szakadt szólhamok.

Mondjátok, kedves önjelölt

’irodalmárok’, az életről csak

káromkodva szólhatok?

„Istenverte” kötőszavak,

mocskos toldalékoktól

rongyos nyelvek,

a kiböfögött szennyes szavak

után nagyokat nyeltek,

hiszen száraz és nyers,

trágárra kotyvasztott

szövegeket esztek.

Én márpedig egy falatot

sem kérek abból, amit

alpári, gyorsfagyasztott,

mirelit szavakból főztök.

Megőrjít az émelygés attól,

hogy „strici”, „faszomat”,

„hy” meg „csősztök”!

Trehányul kreált rímek,

s ma már a sor végén

bőven elég egy „lehet”,

egy „még” és a „talán”,

mert szókincs az nincs!

Hová lett? Talány…

Esetleg a tisztes irodalom

rozsdásodó lefolyója

és a szavak poshadó

csatornavize közt félúton.

Lehet, hogy – többekkel is –

teljesen egyedül kell lennem,

– és nem járok tévúton –

ám papírra kell vetnem:

Mégis, hogy van pofátok a

legnagyobb költőket tegezni?

A mai kortársnak

nevezett agymenésbe

én nem fogok nevezni.

Hasonlóakkal az agyamból

jókorát filéztek,

csak, hogy példaként

néhányat pontosan idézzek:

„…légyszaros égő

himbálódzik, és ez a kurva

hányinger nem múlik…”

akadnak még hasonló

vérmesen verselő vitézek:

„megbasztad-e,

vagy csak farkad érte?”

Remélem leírni

sokkal jobban megérte,

mint a népnek eladni.

Ígérem, én próbálom

sohasem feladni!

Olvass el egy Ady-t,

József Attilát, vagy Pilinszkyt,

és kérlek előbb gondolkozz!

Ha írsz, felejtsd el a whiskey-t,

otthon csak az ingből, és ne

az értelemből gombolkozz!

Ismétlem: az nem vers,

amiben hemzseg a „leszopsz”

és terjeng a „megbassza”!

Tanuld meg mi az eposz,

vagy esetleg a glossza,

egy „kurva anyád”-tól

csupán a szótagok száma

nő és a rím kerekedik.

Az üresen tátongó mondatok,

s a számos bugyuta szó

céltalanul keseredik.

Ha bunkó vagy, abból

soha sem lesz költészet!

Lesüllyed a magvasnak hitt

gondolat az enyészetig,

s az értelem helyett

majd az elbutulás

gyomrában emésztetik.

Legyen már mondandó,

egy cél, akár egy eszme!

Mindezek nélkül büdösen

erjed tovább a vers-cefre!

Ha pedig a józan népnek

erre van szüksége,

való igaz, lehet így is,

– mondanám, hogy bármi

mást, csak EZT NE! –

de, akkor tessék, itt van,

„kortárs”, nesze!

Régen van

/2012. 12. 20./

 

Lassú, gyengéd sugarakat simít a puha
Napecset a halványkék égi vászonszférára.
Látod, a szellő a bágyadt tó vizén indul sétára,
és minden selymes, lágy hullám a Napba néz.
A víg vitorlás - ha a partra pihenni térsz -
sietve suhan feléd, és tüstént melléd libben.
A víz fodros tükrén a tavirózsa úgy billen,
akár a hintán boldogan kacagó gyerek.
A lusta nyár kedvenc padunkhoz váltotta bérletét,
nézi, hogy szökken magasba a sűrű berek,
hallgatja az öreg vasmacska rozsdás életét,
s a parti fűz álmosan hajol csodás lábaid elébe.
Míg átfűzi esetlen rügyeit kecses levélbe,
szívmelengetőn ring a szél hajadban a virággal,
s játszik türkizkék szemeid fénye a világgal...

Lassú, gyönge sugarakat karistol
a horizont tábláján az ősz fogyó krétája.
Nyögi a szabad szél, amit az elmúlás mért rája:
ernyedten megáll, s a hideg fagyba vész.
Fogcsikorogva visít a vasmacskába mart jég,
szomorú ködfátylat sző a nedves lég a vízen,
az aszott szirmú tavirózsa dermedten "pihen",
féli a korhadt parti fűz vékony ágain a deret,
amit a part roskadt padján ülő vénhedt tél,
a fagy keménykezű, kegyetlen kovácsa veret.
Itt hagytál! Az élet vizéből tengernyit mérhettél,
de te szívszúrón, szó és hang nélkül mentél el,
s én maradtam a halom vörössé fonnyadt levéllel.
Bár én lennék egy a halottá sorvadt hínárral!
Lélekszaggatón gondolok rád a ma éjjeli imákkal...

Lelkem jelene ott, a parton veled halt.
A Most nem máskor, csakis Régen van.
Régen, az emlékek meleg, finom, lágy ízében,
a jég alá zárt tó reszkető vizében...

Viszlát, Miskolc! 

/2012. 11. 13./

Elhagyta a levél az ágat...
A bőrön hasad több tucat vájat:
A zúzmarák kése az, mind.
A nap már a horizont aljáról legyint,
Szürke vásznat varr az égre a szél,
Északon, jegyét már megvette a tél,
Lassan eltűnik a parázsló avar füstje,
S jéggel telik meg az évszak üstje.

Elhagyta már a szív a szeretett házat.
Hasít a sínen a tömött tucat-járat,
Miskolcot siet ismét elhagyni, mint
Ahogy te tetted velem megint.
Útra a sánta bizalom félszegen kél,
Ha józan az ész, csalva sem fél!
Soká éget szúrt szívben a tüske?
A választ a lelkiismeretedbe tűzd be!

Elhagyta minden emlék a régi Várat.
Budapest páratlan, hadd lépjek egyedül párat!
Sötét szmogban is üde a lét odakint,
A szembe minden fény új csodát hint,
Barátin fogad millió tágas tér,
Igaz, hogy a szív nélküled jobban fér!
Veled együtt Miskolc engem hogy' tűrt el?
És az igaz, hogy a fájdalom Pesten sem tűnt el?

Álmatlan monológ

/2012. 09. 25./ 

 

Nem aludtam az éjjel.
Megőrjít, ha a
csupasz üresség hál
a mindent élvező kéjjel.
Gyilkosság történt:
semmivé ölted
közös jövőnk létét.
Álmatlanságom a
paplanba szőtte
tekinteted utolsó képét.
Lecsorgott a plafonról
a festék és éjsötétté
dőltek mellettem a falak.
Csillaghiánytól szenvedett
az ég, akárcsak
a pangó hangoktól
a bennem rekedt szavak.
Szemhunyás nélkül
néztem, ahogy az
álmok kelnek mellőlem.
Izzadt a remény,
reszketett a hit,
beteggé lett mind
a láz-álmot lopó,
hideg szellőben.
Tűzre való,
szénné száradt
fák dőlték
mellém a magányt,
a Tegnap itta meg
azt a mocskos életet,
amit a Ma hányt.
Tegnap kiszakadt az éj,
rám zúdult a Semmi.
Próbáld csak meg:
magadon kívül
önmagad lenni.
Éjjel darabjaira hullott
odafenn a Hold.
'Árnyékod csak akkor
mozog, ha élsz': sírja a
temetőben minden holt.
Hibáztak ők is, hibáztam én is.
Az élet meddig
áll közénk, mégis?
A lelkiismeret drótkerítése
rozsdát tekert a nyak köré.
Miért kerültem én a
kezdet és a vég közé?
Egyszerűbb lett volna,
ha meg sem születek,
vagy, ha éjjel elalszom
és ma fel sem ébredek.
Nappal sem kell már a fény,
felőlem kihunyhatnak
belőlem az évLEDek.
Fölösen telnek a
hiányodban mért hetek...

Gond(olat) darabok 

/2012. 09. 09./

Nyílik a szem,

s tervek helyett

a nyirkos plafont

látja,

a fül süketen a

néma magány szóra

ébred,

mikor a remény 

álmait már a pincébe

hányta.

A szem pedig igen nagyot

téved,

ha ott lenn a fény,

s nem az aljas sötét

bántja.

Miért lesz a lélek

emlékek soványodott

túsza?

Tudod milyen, ha

magad senkiben sem

leled?

Akár a hegy saját,

szűkös barlangjába

húzva.

Ha a tomboló szél

észvesztve menekül

veled,

a tüdő félve levegőért

kapkod.

A bőségben észre sem

veszed,

hogy az éhség nyelve

csapkod.

Dicsőség lesz majdan a

szégyen is, ha önmagad

maradsz!

Biztosan vesztett az,

ki háború kudarcában

végzetes lövést

kapott?

Tudod te, öltönyödben,

kenyeredért mennyit dolgozott a

paraszt,

s hogy a ború harcában

a Nap ereje, a termés mennyit

kopott?

Hiába minden, ha a lélek

az agynak segíteni nem

akar,

hisz' minden elpocsékolt

eszme lélekben már üressé

lopott.

Nem érdekel engem, ha

a fákat is letagadja az

avar,

nem érdekel, ha az

elmét bontják a fölösleges

gondolatok,

vagy ha az őrület rojtos

leple láthatatlanná

takar.

Engem az sem érdekel, ha

többé már semmire se

gondolhatok.

Nem, egyszerűen semmi sem

zavar...

5 sor... 

/2012. 08. 15./

...és tudd meg milyen, ha meghal benned egy egész világ:

elhalt semmivé foszlik az elátkozott remény,

árulássá omlik a sziklaszilárd bizalom,

pokoli bűnössé dicsőít a hamis erény,

s eretnekké keresztelnek a pocsékba ment imák...

Emlékmű 

/2012. 08. 13./

Éles vízcseppek

szelik a sima üveget.

A szürke, csendes eső

magányos párkányomon

ver egy bágyadt ütemet.

Fázós nyári virágok illatát

nyögi a késő őszi szél,

s a szív, mely eddig

veled együtt lüktetett,

hiányodtól meg-megáll.

Lelkem: a tiédtől

fényesedő medál

már csupán halovány

emlékedből él.

Akár téli zimankóban

a kecses csalogány*

akkordja a hó alatt,

csöndesen kuporog.

Szemeid ragyogó fényét

nem süti rám a nap,

s enyém csak a kósza

könnyektől hunyorog.

Te is tudod,

hogy lehet jobb,

te, a küzdés maga,

a szakadatlan akarat.

Veled beláthatatlan

tágas alfölddé

nyílik a szókatlan,

ám nélküled nem

mesélnek az együtt

bejárt helyek, mind néma,

idegen és szokatlan.

Mondd, te, a szelíd

szavú vigasztalás:

ha nem vagy,

ki lesz életemben az

útmutató feloldozás?

A legkevesebb, mit érted

- jelenemért és jövőmért -

tehet a szív: a feláldozás.

Ám válaszodig csak

mereng rólad a múlt

mellénk ülve.

Rólad, te csodálatos lény,

a pillanat és az örökkévaló

emlékműve.

 *A lélek örök boldogság utáni vágyának megtestesítője, 

éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják.

Ősz 

/2012. 05. 25./

Négykézláb caplat a köd,

teste nyirkosan 
halad a remegéssel.

A macskakő vizes

gombolyagot köp,

s arcomra zöld szemével 
közömbös tekintetet vés fel.

Fönn álmos lámpafények

szemlélnek pislogva,

szomorú fűzfacsoport

már csupasz megvetéssel

könnyezi rám vizét.

Az ég alja sem

hajlik már pirosba:

a hideg éj-lég a szemre fagy,

nem látom már színét.

Az ősz előre megfőzte

a tél fehér-kásás grízét,

s fahéj helyett tetején

csak sarat hagy.

Éhesen didereg kezemet

szorítván a magány,

s lucskos léptekkel mozog

fejemben a gondolat:

látja-e rajtam hiányod az ősz, 

vagy csak a nyárét magán?

Szó vagy tett? 

/2012. 05. 23./

A májusi nap éretlen

sárga cikkjeit

felfalja lassan a

fényéhes horizont.

A láthatatlan lelkiismeret

füstös bűzzel ég,

pedig a múlt igen rég

elnyomta csikkjeit.

Forró bűnétől a lélek

többé ne izzon:

a szél felhőket dobál a

szikkadt égre.

Tiszta vizüktől hömpölygő 

árba fullad a hazugság.

- Pár őszinte szó után a 

homlok sem izzad végre -.

Mondd, mit ér nekünk

a hallgatás?

Egy elsuttogott "sajnálom"

csak nyamvadt

hanghatás,

s a csendes eső sunnyogón

csordul el?

Vagy zivataros viharban az

élet pezsdül fel,

s hang buzdítón 

lendül el?

Csak a tett az, mi mellőlünk

sosem mozdul el?

Búcsú 

/2012. 03. 06./

Az év polcán - a nyár mögött -

egy új könyvet az ősz kötött,

s az augusztus-fonállal

szőtt történet

minden szeptemberi lapja

veled kezdődött,

mikor a világon minden

más érzés mellőzött.

Keltedig a Nap nem jött fel,

első szavadig néma volt

a világ,

szürkék a színek,

élettelenek a zöldek,

haloványak a kékek,

- s fakók a lilák -.

Míg nem láttalak:

őszült a lélek,

eltűnt a fiatal,

- mindenütt csak vének -

mégsem telt az idő,

megálltak az évek.

Könyvünkben a betűkből

az októberi szüretkor

- s az órák közt szünetkor -

téged szemeztelek,

s hatodikától az 

enyémnek neveztelek.

- Mint szerelmem magját -

talán túl hamar a lélek 

mély talajába vetettelek?

Bánatban engesztelő

könny voltál,

s a boldogságban

téged nevettelek.

Beteltem puha orcád íveivel,

- a szívet mosolyod így lepi el -

törékeny kezeid szorításával,

s az öleléssel:

karjaid örök társával.

November hava: az enyészet

- mi kettőnk közt volt -

megette az egészet.

Az odaadást vette el,

ajkaidról a vágyat,

s a tüzet szemedből...

Magára hagytuk a

magánnyal az ágyat,

s a lepedőn a gyűrődés

nem mozdul helyedről...

A parkban mást pihenni

nem enged a pad,

a folyó

- hol órákat álltunk a hídon -

mások alatt elapad,

s hiába hívom,

más kacaját

nem fújja felém a szél.

A lét ragaszkodik hozzád,

keményebben, mint az acél,

ám szívünk melegénél

erősebb volt a tél:

jegyzetté fagyott könyvünk

és emlékekké foszlott

a közös napló.

Emlékezetem

- egy érzéketlen tapló -

nem enged tőled el,

hiába tudom azt, hogy

tavaszra te adtad fel

- kettőnkbe vetett hitemet -,

márciusra elhalt az

őszben fogant kikelet.

Ma már egy betű

sem szól rólad,

elfogytak a lapok,

- a maradék hó olvad -

velük fogynak az

együtt töltött napok.

Nem lesznek többé

"bugyuta" bókok,

séták, vadkacsák,

s a kajla cs-s csókok,

se Adrienn, se Tapolca...

A szoba polca

helyett pedig

tűzre dobván titeket

- ti üressé dőlt hetek -

búcsút kell vennem

tőletek!

Hazudni... 

/2012. 01. 31./

 

A papíron, reszkető
lámpafény dereng,
hamis képek kékje
szakad ki a tollból,
s az öreg izzó tintám
hazugságán mereng...

A rádió slágert kreál
összelopott akkordból,
az újság pedig kamuból
erős betűvárat épít,
s a képernyő örömöt vetít
ezernyi fájdalomdarabról...

Ha magadnak is hazudsz,
az kettőnket megszépít?
Őszintén: szemed lehunyod,
mikor a szád megcsókol?
Jövőre már kevés a füllentés,
amit a jelen készít...

Miért jó csillagokat
leígérni a borús égről?
Reményteli embernek
megtévesztést kántálni,
vagy konok koholmányt
a háborús régről...

Miért kell a világ kertjébe
valótlant plántálni,
s a lehullott szirmoknak
a gazban aludni?
Szeretném legalább egyszer
az igazat hazudni!

Sebek 

/2011. 12. 10./

Megfagyott test a
platánsoron,
fájdalmat szakadó
üvöltés,
friss csillámhavat festő
halálkorom,
fagyos a rideg téli
süvöltés.
Magányból született
hajléktalancsaládok,
heves borfolyamból
szilánktengerré
duzzadt részegség,
létfoltokkal tűzdelt
lyukas kabátok,
hirtelen felindulásból
elkövetett "részesség".
A jövőkép: feloldhatatlan
aluljáró-rabátok.
Alkoholgőzből párolgó
boldog tegnapok,
és gyűlöletté hullott
szeretet.
A nagykönyvben újra
véreznek a heglapok...

Csak a halál
forrasztja be az életnyi
sebeket?

Pedig 

/2011. 12. 09./

Nem volt kinek írnom.
Pedig két hónapja
minden napomat tekinteted
türkiz ékköveivel lepted meg,
ittam vékony ajkaid
törékeny szavait,
s gondolataim magányosan
utánad epedtek.

Nem volt mit írnom.
Pedig két hónapja
bájos orcád puha dűnéi alatt
széles mosolykaraván pihent,
s visszavágyom azt
a felhőtlen nyugalmat,
mit karcsú ölelésed
reám hintett.

Nem volt miért írnom.
Pedig két hónapja
elkerül a hasogató komor,
s az álnok búdolog,
veled elég lett a kevés,
igen a nem, és
azóta is mindenegyes
dolog csak rólad dúdolog.

Leírom.
Pedig ma már
nem szorít magához puha kezed,
nem fordulsz már felém hittel,
s kevés a jelen, mit teremtettem.
Szerinted a jövőnket nem
írhatom múlt-tollal...
Pedig, igen! Kérlek, hidd el!

Keleti pu. 

/2011. 09. 27./

Alacsonyan szálló galambok,
boldogságmorzsákért peron
menti párhuzamos kalandok,
hűvös szárnycsapások örvényét
félő őszvégi napsugarak,
idegenből kéken görgő
lassú "falak",
áramkörök sistergő szikráit
elnyomó italszagú szignálok,
búcsúddal együtt késő szerelvény.
Zárlatos gondolataimat szerelvén
ismét rólad pingálok.
Míg várok,
a forró bűn hideg hiányával
izzasztom a padot.
Érzéseink főbérlője rég
hajléktalanná tagadott,
ám a vágy nehéz közelsége
miatt a költözés vontatott,
de miattad nem késem le
többé a vonatot...
Én ott voltam neked.
És te itt? Voltál nekem?

Mondd Istenem,
miért van két életem?

Melletted 

/2011. 09. 08./

Az ősz fáradt bronzaiban
üdén fénylik szemeid
fiatal nyári azúrja.
Lassan megszúrja
a világot a dér,
halovánnyá fonnyad a mező,
s magányába roskad a tér.
Puha-piciny kezedtől
az enyém félőn meleget kér,
s bőröd ártatlan-fehérje
életet lehel a reá hulló
sárga-barna levélre.
Hűen remélve
bízom, hogy nem csupán
egy éjutó látomása maradsz,
s lényed színes ragyogásán
az esős ború sem halaszt,
hisz' melletted folyton nyár
és tavasz van:
tündökölnek a létfonalra
fűzött évgyöngyök
a nyakadban.

Hétközlapok 

/2011. 07. 21./

Három hosszú hónapja,
hajnalunk halovány
holdudvara hűvösen hajolt
hamvasan hullámló
hajadra,
és a márciusi
láblógató éjfények
szemeid távolba illanó,
puha, pille-pilláin pihenve
néztek téged az
ablakban.
Három hosszú hónapja,
hagytam huzatos hajnali
hadovák habjából haszontalan
holtomiglan-holtodiglant
habarni,
csakhogy a lepel alatt
duzzadó érzelem
konok kuktája kezdett
kétely-kérdéseket
is dagadni...
Mondd, napsütötte
záporban miért nem lehet
szivárványért szaladni?
Lehet-e kérdés nélkül
válaszokat adni?
Miért nehezebb szeretni,
mint ösztönből akarni?
Hogy lehet a hiány tengerében
felejtéssé apadni?
Három hamis hétté
homályosult homokban heverő,
halkszavú hitem hosszan húzódó
horizontja,
mikor májusra melankóliává
melegedtek márciusban
megélt mementóink.
Most kibontja
a frissen érett tavaszi
képzetek virágát a nyár!
Bíztam benne. Hiába...
A valóság szürke
kavicsához képest a remény
gyémántcsiszolat,
de tudom, hogy az idő
némán csiholhat
az érzelmek hangos óráiból
érzelemmentes, halk
perceket,
s válthat jelen napokra
feledni kívánt
heteket.
Három hosszú, hanyag
hangulattá hervadt hétköznap.
Hiábavaló holnapokra horgonyzott,
horpadt hajótest...
Három nap képe ilyen nélküled,
amit a holnap is,
a távolba hajló fest.
Barátságecsetről itatott,
szerelemfüzetbe áztatott
emlékek közt keresem,
hol vagy.
Volt értelme hagynom,
hogy bájosan forró
tekinteteddel gondolataimba
olvadj?
Mégis mennyire van tőlünk
az egymásra hangolódás?
Úgy érzem
napról napra nagyobb
köztünk az időeltolódás,
hiszen te már a
naptárban is júliusra lapoztál
és sodornak a hétköznapok,
talán idővel engem is
továbblapoznak mellőled
az évkönyben a hétközlapok.

 

Káoszvers 

/2011. 07. 10. - 2011. 07. 14. ; Turi Emese, Hajtós Bertalan /

Homokbuckák közt pihenő nyugalom
és ismeretlen lábnyomok csendképei.
Bús árnyékok intenek felém,
- buckalakott életek őrzői. -
Szabadságszínű szirénszólamok
a gondterhelt emlékek törlői.
Rojtokra szakadva kuksolnak
a hamukék, penészbélelt sarokban
kuporgó koszkupacok,
s a szorosra zárt, vigyázó karokban
fogant, pilleszárnyú ígéretek
magva sziklás talajra hull.
Az éjben elveszett remény
szele a hűvös hajnalban dúl.
Magány visít a tűlevelek közül,
talpa alatt rekedten reccsen az avar.
Porrá tört elveken lépve
rátapos a rend-csendre a zavar,
nagyot dobbant, majd ismét hallgat.
Nyomtatott szúnyogtetem ragad,
s a nihil sűrű erdejében
csupán néhány létlenyomat marad.
Bágyadtan keringő fénypöttyök köré
gyűlnek a poros szárnyú szentjánosbogarak.
Egyedül vagyunk, ha magunkra hagynak?

Ne menj el

  /2011. 05. 16./  

 

 

Szombat éj:
a - rólad - sokat álmodó.
Rólad.
Tünemény-bájodról,
hangodról, mely nyugalmat
szól a mában,
kezeid puha szorításáról,
a dallamról kacajod
szólamában,
tekinteted igézetéről,
ajkadról, mely mézzel felérő.
Éjfélkor mégis felébrednek
a mélyen alvó kételyek,
képtelen teóriák,
ismeretlen tévképek,
egy új kérdés:
"Vajon több ez, ami?",
s érzéseim veled örökké
számító kétváltozós egyenlete.
Eredmény: kettőnk képlete
sosem lesz: a mi.

Vasárnap virradat:
a - tényre - későn ébredő.
A tényre,
miszerint a megfáradt remények
arcán sarjad az évredő,
s hogy még
visszaköszön az
esős kényszertavasszá
felejtett tél,
hiszen mostanra valóban
elfelejtettél...
S egyedül az esőben
a miértekké mosódott
májusi melankólia
még megszokásból menetel.
Pocsolyában ázó
szerelemhiányos állapot
a magányos
hajnalszürke eső-séta,
s az emlékek és egymás
közt örlődés.

Valóban közönnyé kopott
volna a különös kötődés?
Ha vissza-vissza tér
a boldog-emlék
gondolat,
akkor kettőnk múltjától
szemedből miért fakad
gondoldat?
Felitatom a jelennel,
de kérlek ne menj el!

97E

 /2011. 04. 11./

Zsíros fogantyú-szigetek

az ujjlenyomat-tengerben,
szabadság-zöld színű
kapaszkodócellák,
- Kint szemét ameddig
a szem ellát... - 
láthatóvá lehelt tájtorzító
karc-üveg,
- Miért lesz
a kincsesláda szívből
üres harc-üreg? -  
fekete linóleum
lábnyomok,
- Hová tűnt otthon
pár napja a lábtörlő? - 
szakadt bőrülésből sarjadó
gondgyomok,
páros neonfény
villanás,
- Égve hagytam a folyosó
villanyát? - 
egyedül ülő,
távoli helyeken
földbegyökerezett
faarcok,
- Líbiában még zajlanak
a harcok? -  
monoton, hajnal hangú
szignál-poén
a megállóvicceknek,
- Váltottam hozzád jegyet,
vagy megint bliccelek? - 
nyirkos, mélypiros
lyukasztóbarlangok,
félút: téged
kongó harangok.
- Nyugodtabban tudnék utazni
mondjuk a negyed hetesen? -  
Céltalanul kósza kérdések

a fél hatos 97-es E-n.

A padon 

/2011. 04. 02./ 

Egyedül ülök a padon.

Felhőhabokon úszó emlékgondolám
tárva-tár
elém egy távoli, fénybe hajló
láthatárt.
A napecset gondtalan
múltsugarat fest,
míg rád gondolok lényed bennem
kultuszalak lesz.

Egyedül ülök a padon.

A nap száraz helyre iszkol.
Lassan az égtenger éjhalán
milliárd csillagpikkely lubickol.
Elmém szerte a széllel süvítőn suhan,
s a semmibe kísér
a földszagú légruhába fújt rétillat,
hová a veled töltött
ősz hajú régcsuhába bújt lét illant.

Egyedül ülök a padon.

A természet hangos zenésze
félve csöndköntöst ölt.
Csak a végtelen ég hörög.
A víz színére - hol lelkem lődörög -
örök ködrög görög.
A feszült ősz-eső százezer cseppre szakad.
Mind feszes szálakon szalad,
ám helyed szárazon marad.

Egyedül ülök a padon?

Tévtünet

 /2011. 03. 04./ 

Nyomasztó sors-sikátorrá
szűkült az élet,
ahol hónapok óta
este van,
ahol elsorvadt a fény,
de az árnyéknak is
teste van,
s a világban szárnyaló lélek
semmivé lett.
Ahol egyedüli társ
egy magánylény,
s ahol a valóság a révület.
Itt a nyugalom reményét
üldözi a félelem,
s visszatérő vendég a rémület,
mert garasnyi
bormámorért lételem
a vérszüret.
A kukák mögé gyűrt
szemét szorongásszagot
terjeng.
A múlt már kiszáradt,
a jövő még
poshadt pocsolyában
fetreng.
Ázik a
kartonkupleráj,
s a
puccos papírpalota.
Reccsen, lobban a hordótűz,
fertőz az utcasarki vérrontás,
jó üzlet a pornószűz
tinédzserélvezet.
Heroinért vérontás
a garancia.
Ma már meggyőzésben
a pengeél vezet.
A térrontás divat:
hanyag elegancia.
A renoválás
nem pénz, s nem ész
kérdése.
Az életterveket
megette a penész.
Csupán egy falatnyi zavaros
káoszelmélet a maradék.
Desszertnek pedig
egy újabb merész
szippantásnyi valóságmentes
merengés-haladék.
Az elfogyasztott eufória
után légszomjas a nép.
- Persze légmentes
a " Nagy Eu-fólia "... -
Magyar mellékhatás
a tétlenség!
Én is tétován írjam e sorokat?
Mit írnék?
Akkor is könnyek
nélkül sírnék,
ha még meg tudna hatni ez
a világ?
Úgy hervadok, mint algás
vizű vázában
a virág.
Éveket fonnyadok az
érzékkatlan mélyén.
Így
"érzéketlen" lévén
mégis kínsikolyos
rémképek kísértenek.
Engem már
végleg kiszipolyoz
az életnek nevezett
tévtünet!
Vény nélkül mennyiért kapható
létszünet?

Levél

 /2011. 03. 06./

Március holdja fél napos
égi életútján középkorát
taposta,
mikor már másfél
napja lapított ládámban
a posta.
Az ég milliárdnyi szeme
pislogta,
ahogy izgalomtól
fagyott-dermedt kezem
lebontja
végre a papírtéglák
feszes-fehér falát.
A tavaszhajnal hűvös-csendes
pajkosa
az érdeklődve szemlélődő
tekinteteket hirtelen az égről
lemosta,
ne láthassák fájó könnyemet.
Igen. Mindet utolsó leveled
okozta.

 

Ars Poetica

 /2011. 02. 20./

Én hihetek magamban:
Költészetem hatalom,
A fiatalság hatalma.
El nem adnám senkinek.
Húsz esztendőm nem adom!
Az Isten sem veheti meg!

(József Attila - Tiszta szívvel c. verse nyomán)