Hétközlapok 

/2011. 07. 21./

Három hosszú hónapja,
hajnalunk halovány
holdudvara hűvösen hajolt
hamvasan hullámló
hajadra,
és a márciusi
láblógató éjfények
szemeid távolba illanó,
puha, pille-pilláin pihenve
néztek téged az
ablakban.
Három hosszú hónapja,
hagytam huzatos hajnali
hadovák habjából haszontalan
holtomiglan-holtodiglant
habarni,
csakhogy a lepel alatt
duzzadó érzelem
konok kuktája kezdett
kétely-kérdéseket
is dagadni...
Mondd, napsütötte
záporban miért nem lehet
szivárványért szaladni?
Lehet-e kérdés nélkül
válaszokat adni?
Miért nehezebb szeretni,
mint ösztönből akarni?
Hogy lehet a hiány tengerében
felejtéssé apadni?
Három hamis hétté
homályosult homokban heverő,
halkszavú hitem hosszan húzódó
horizontja,
mikor májusra melankóliává
melegedtek márciusban
megélt mementóink.
Most kibontja
a frissen érett tavaszi
képzetek virágát a nyár!
Bíztam benne. Hiába...
A valóság szürke
kavicsához képest a remény
gyémántcsiszolat,
de tudom, hogy az idő
némán csiholhat
az érzelmek hangos óráiból
érzelemmentes, halk
perceket,
s válthat jelen napokra
feledni kívánt
heteket.
Három hosszú, hanyag
hangulattá hervadt hétköznap.
Hiábavaló holnapokra horgonyzott,
horpadt hajótest...
Három nap képe ilyen nélküled,
amit a holnap is,
a távolba hajló fest.
Barátságecsetről itatott,
szerelemfüzetbe áztatott
emlékek közt keresem,
hol vagy.
Volt értelme hagynom,
hogy bájosan forró
tekinteteddel gondolataimba
olvadj?
Mégis mennyire van tőlünk
az egymásra hangolódás?
Úgy érzem
napról napra nagyobb
köztünk az időeltolódás,
hiszen te már a
naptárban is júliusra lapoztál
és sodornak a hétköznapok,
talán idővel engem is
továbblapoznak mellőled
az évkönyben a hétközlapok.