Ne menj el

  /2011. 05. 16./  

 

 

Szombat éj:
a - rólad - sokat álmodó.
Rólad.
Tünemény-bájodról,
hangodról, mely nyugalmat
szól a mában,
kezeid puha szorításáról,
a dallamról kacajod
szólamában,
tekinteted igézetéről,
ajkadról, mely mézzel felérő.
Éjfélkor mégis felébrednek
a mélyen alvó kételyek,
képtelen teóriák,
ismeretlen tévképek,
egy új kérdés:
"Vajon több ez, ami?",
s érzéseim veled örökké
számító kétváltozós egyenlete.
Eredmény: kettőnk képlete
sosem lesz: a mi.

Vasárnap virradat:
a - tényre - későn ébredő.
A tényre,
miszerint a megfáradt remények
arcán sarjad az évredő,
s hogy még
visszaköszön az
esős kényszertavasszá
felejtett tél,
hiszen mostanra valóban
elfelejtettél...
S egyedül az esőben
a miértekké mosódott
májusi melankólia
még megszokásból menetel.
Pocsolyában ázó
szerelemhiányos állapot
a magányos
hajnalszürke eső-séta,
s az emlékek és egymás
közt örlődés.

Valóban közönnyé kopott
volna a különös kötődés?
Ha vissza-vissza tér
a boldog-emlék
gondolat,
akkor kettőnk múltjától
szemedből miért fakad
gondoldat?
Felitatom a jelennel,
de kérlek ne menj el!