2013. január 6., vasárnap

Álmatlan monológ

/2012. 09. 25./ 

 

Nem aludtam az éjjel.
Megőrjít, ha a
csupasz üresség hál
a mindent élvező kéjjel.
Gyilkosság történt:
semmivé ölted
közös jövőnk létét.
Álmatlanságom a
paplanba szőtte
tekinteted utolsó képét.
Lecsorgott a plafonról
a festék és éjsötétté
dőltek mellettem a falak.
Csillaghiánytól szenvedett
az ég, akárcsak
a pangó hangoktól
a bennem rekedt szavak.
Szemhunyás nélkül
néztem, ahogy az
álmok kelnek mellőlem.
Izzadt a remény,
reszketett a hit,
beteggé lett mind
a láz-álmot lopó,
hideg szellőben.
Tűzre való,
szénné száradt
fák dőlték
mellém a magányt,
a Tegnap itta meg
azt a mocskos életet,
amit a Ma hányt.
Tegnap kiszakadt az éj,
rám zúdult a Semmi.
Próbáld csak meg:
magadon kívül
önmagad lenni.
Éjjel darabjaira hullott
odafenn a Hold.
'Árnyékod csak akkor
mozog, ha élsz': sírja a
temetőben minden holt.
Hibáztak ők is, hibáztam én is.
Az élet meddig
áll közénk, mégis?
A lelkiismeret drótkerítése
rozsdát tekert a nyak köré.
Miért kerültem én a
kezdet és a vég közé?
Egyszerűbb lett volna,
ha meg sem születek,
vagy, ha éjjel elalszom
és ma fel sem ébredek.
Nappal sem kell már a fény,
felőlem kihunyhatnak
belőlem az évLEDek.
Fölösen telnek a
hiányodban mért hetek...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése