Gond(olat) darabok
/2012. 09. 09./
Nyílik a szem,
s tervek helyett
a nyirkos plafont
látja,
a fül süketen a
néma magány szóra
ébred,
mikor a remény
álmait már a pincébe
hányta.
A szem pedig igen nagyot
téved,
ha ott lenn a fény,
s nem az aljas sötét
bántja.
Miért lesz a lélek
emlékek soványodott
túsza?
Tudod milyen, ha
magad senkiben sem
leled?
Akár a hegy saját,
szűkös barlangjába
húzva.
Ha a tomboló szél
észvesztve menekül
veled,
a tüdő félve levegőért
kapkod.
A bőségben észre sem
veszed,
hogy az éhség nyelve
csapkod.
Dicsőség lesz majdan a
szégyen is, ha önmagad
maradsz!
Biztosan vesztett az,
ki háború kudarcában
végzetes lövést
kapott?
Tudod te, öltönyödben,
kenyeredért mennyit dolgozott a
paraszt,
s hogy a ború harcában
a Nap ereje, a termés mennyit
kopott?
Hiába minden, ha a lélek
az agynak segíteni nem
akar,
hisz' minden elpocsékolt
eszme lélekben már üressé
lopott.
Nem érdekel engem, ha
a fákat is letagadja az
avar,
nem érdekel, ha az
elmét bontják a fölösleges
gondolatok,
vagy ha az őrület rojtos
leple láthatatlanná
takar.
Engem az sem érdekel, ha
többé már semmire se
gondolhatok.
Nem, egyszerűen semmi sem
zavar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése