Bocsánatok

 /2010. 09. 18./

A csaló szept-emberek ködöt csentek
az átázott légablakra,
mikor a hideggyenge
őszben szárazság folyt
egy elátkozott létpatakba.
Azóta szemeimbe varjúkönnyet
kárognak az ideggyenge,
őrült hajnalok.
A halálhollók lesik,
ahogy fehér lelked
céltalanul, tested
körül andalog.
Hol vannak ilyenkor
a bőszült angyalok?
Tátott szájjal, sírva üvöltik
a Semmit,
s a Mindenséghez zokognak
az őszült gyászdalok.
Te már nem hallhatod...
Rád lehelt a poshadás,
karistol a fagyfanyar
zegernye,
s a sírról ránk ordít a kushadás
hisz' végleg kihűlt a
létpernye.


Mérhetetlenül haragszom rád!
Megformáztad énem
haragszobrát,
mert miattad beskatulyázott
a sírásra görbült szájú
arccella.
Úgy látom számodra ölelésünk
maga volt a karcella.
Kényelmesebb
már a hideg hamvszóró parcella?
Örökké tágult a búcsúperc-cella,
amint összeroskadt a hant.
Alant
szíveink földi emlékfalai,
s a porrá égett
"falant"
hamvai.
Így lettél számomra
élő példa a halálra!
Megbocsátást nem adnék keresve,
esetleg találva...
Azt még megbocsátom,
hogy "elhagytál",
- de bocsáss meg - azt soha,
hogy meghaltál!