Régen van

/2012. 12. 20./

 

Lassú, gyengéd sugarakat simít a puha
Napecset a halványkék égi vászonszférára.
Látod, a szellő a bágyadt tó vizén indul sétára,
és minden selymes, lágy hullám a Napba néz.
A víg vitorlás - ha a partra pihenni térsz -
sietve suhan feléd, és tüstént melléd libben.
A víz fodros tükrén a tavirózsa úgy billen,
akár a hintán boldogan kacagó gyerek.
A lusta nyár kedvenc padunkhoz váltotta bérletét,
nézi, hogy szökken magasba a sűrű berek,
hallgatja az öreg vasmacska rozsdás életét,
s a parti fűz álmosan hajol csodás lábaid elébe.
Míg átfűzi esetlen rügyeit kecses levélbe,
szívmelengetőn ring a szél hajadban a virággal,
s játszik türkizkék szemeid fénye a világgal...

Lassú, gyönge sugarakat karistol
a horizont tábláján az ősz fogyó krétája.
Nyögi a szabad szél, amit az elmúlás mért rája:
ernyedten megáll, s a hideg fagyba vész.
Fogcsikorogva visít a vasmacskába mart jég,
szomorú ködfátylat sző a nedves lég a vízen,
az aszott szirmú tavirózsa dermedten "pihen",
féli a korhadt parti fűz vékony ágain a deret,
amit a part roskadt padján ülő vénhedt tél,
a fagy keménykezű, kegyetlen kovácsa veret.
Itt hagytál! Az élet vizéből tengernyit mérhettél,
de te szívszúrón, szó és hang nélkül mentél el,
s én maradtam a halom vörössé fonnyadt levéllel.
Bár én lennék egy a halottá sorvadt hínárral!
Lélekszaggatón gondolok rád a ma éjjeli imákkal...

Lelkem jelene ott, a parton veled halt.
A Most nem máskor, csakis Régen van.
Régen, az emlékek meleg, finom, lágy ízében,
a jég alá zárt tó reszkető vizében...